Prológus

Mióta az eszemet tudom, azóta mindig rockot hallgatok. Ez részben a szüleimnek köszönhető, mivel mindketten rockerek voltak annak idején, bár ma már ezt senki nem mondaná meg rólunk kinézet alapján. Ezért nem is meglepő az a tény, hogy egy rockkoncerten ismerkedtek meg.

Anya mindig azzal poénkodik, hogy Ryannel, a bátyámmal, csak Metallicára voltunk hajlandóak elaludni. És rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg így volt. Mai napig megnyugtat, ha Metallicára alszom el. Már akkor tudtuk, hogy mi a jó zene, így nem is csoda, hogy tíz éves korunkra már elég komoly zenei gyűjteményünk volt.

Ryan hat évesen dobolni, én rá egy évre, hét évesen, gitározni és énekelni kezdtem. Azóta eltelt tíz hosszú év, és már van is egy saját bandánk, amiben rajtunk kívül még két jó barátunk játszik. Daniel és Matt is tizennyolc évesek, de Daniel ennek ellenére egy évfolyamba jár velünk, míg Matt végzős.

Barátaink nem igazán vannak, csak egy két haverunk. Nem igazán tartozunk az "elit" bandához a suliban, inkább mi vagyunk azok, akikre rányomták a különc és a lúzer jelzőket.
Szerencsémre van egy nagyon jó barátnőm, Alanna, akit kicsi korom óta ismerek. Sokat szokott velünk lógni, szinte minden próbánkat megnézi. Őt is próbáltuk rávenni arra, hogy csatlakozzon a bandánkhoz, de kijelentette, hogy pocsék hangja van, és abszolút nem tud hangszeren játszani.

A szüleink támogatnak minket mindenben, sőt, örömmel fogadták azt az ötletünket, miszerint bandát alapítunk. Immáron három éve zenélünk együtt a srácokkal. A dalszövegeket általában Matt-tel írjuk, de a többiek is segítenek, ha arról van szó. A zenei aláfestést pedig mindig közösen hozzuk össze.

Legnagyobb vágyunk az, hogy végre kitörjünk az iskola komor falai közül és híresek legyünk. Sajnos azonaban erre nem sok az esélyünk, mivel kevés fellépésünk van - akkor is kis közönség előtt, - így nincs hol, és nincs ki felfedezzen minket.
Anyáék már javasolták, hogy induljunk valamilyen tehetségkutatón, de mi nem akarjuk azt, hogy a műsor után pár hónappal, miután már lecsengett az egész, eltűnjünk a süllyesztőben. Ráadásul az ilyen műsorokban nem igazán adnak teret a rockegyütteseknek, inkább mást stílusúakat szavaznak be a legjobbak közé.
Nem az az álmunk, hogy kiégett, tehetségkutató műsort megsínylett médiabohócok legyünk, hanem az, hogy a fiúkkal a világ legnagyobb színpadjain lépjünk fel a saját, hatalmas számú rajongóink előtt. Minden vágyunk az lenne, hogy az a sok ember miattunk legyen ott, és velünk együtt tomboljanak, énekeljék a számainkat.

A srácokkal, kicsit fájó szívvel ugyan, de megegyeztünk arról, hogy ha mindannyian elvégeztük az iskolát, akkor még egy utolsó próbát teszünk arra, hogy felfedezzenek minket, viszont, ha ez nem jön össze, akkor véglegesen felhagyunk a zenéléssel és tovább tanulunk.
Lehet, hogy lenne esélyünk egy-egy bandába bekerülni, de már képtelenek vagyunk arra, hogy elképzeljünk az életünket egymás nélkül. Ez alatt a három év alatt már megismertük egymás minden mozdulatát, apró kis rezdülését. Egy másik együttes esetében már nem lenne ez a helyzet, emiatt teljesen más lenne az egész.

Addig a megállapodásig azonban még van egy kis időnk, pontosabban másfél évnél több, ugyanis még alig kezdtük el ezt az iskolai évet, és nekünk, fiatalabbaknak, ez az utolsó előtti évünk a gimiben, így talán számíthatunk arra, hogy ez idő alatt egy producer felkarol minket és valóra válik az álmunk, miszerint a világ egyik legjobb rockbandája leszünk.